Amikor fiatal voltam és bohó, - és persze még jóval korábban, azokban a boldog-szomorú békeidőkben, csak úgy, mintha mindig is lett volna - de pontosan 1842 októberének 5. napja óta – volt - és még kicsit van is a FRÖCCS. A FRÖCCS, ami mint tudni is illik, hála Jedliknek, Fáy Andrásnak és Vörösmartynak, létében, megjelenésében és nevében „echte” hungaricum. A maga idején, mint folyékony és bizsegető, kultúrkapocs, mint nyelvzavart megoldó pszicho-szomatikus tolmácsgép fogta és oldotta össze, a prEunionak tekinthető Habsburg „K und K” sokszínű népeit - magyaron kívül, svábot és tótot, rácot vagy oláhot, csehet, horvátot, bunyevácot, örményt, zsidót esetleg taliánt… és még kitudja mifélét ebből az észak-nyugat balkáni génkohóból. Furcsa, hogy Trianon, a maga idején sokat szapult Monarchia halála, magával rántotta az elmúlásba kultúrájának, színeinek jelentős hányadát, így részben a FRÖCCS -öt is. A FRÖCCS -nek kocsma hangulata volt - és a kocsmában érezte igazán otthon magát… Légyen az a hely akár falusi vályogon-nádfedeles csárda a parasztembereknek, gyártelepi vakolatlan-bádogtetős csehó a melósok örömére, vagy akár keretvárosi gesztenyefaárnyas-kisvendéglő a kishivatalnokoknak. A frissen csapot FRÖCCS felszíne felett táncoló-füstölgő buborékok a közösségbe tartozás igazolását sistergik fülünkbe. A FRÖCCS az egyszerű munkásemberek, a régi nómenklatúra szerinti dolgozóosztály közösségkovácsoló és mérsékelten tudatmódosító itala volt. A FRÖCCS –nek, ha volt jele az óvodában (bébi-fröccs korában), akkor az a délutáni melengető napsugár keveredése a hűvösen borzoló szellővel. A FRÖCCS, friss eleganciával, könnyed vidámsággal hurcolja magán az öt őselem által kivetett billogot. A FRÖCCS néha leszegett fejjel hallgatott. Hallgatott, ha kell, de könnyen lelkesedett és néha harsányan tudott örülni. A FRÖCCS a kesernyés nyugalommal vegyített élet itala. A különös kategóriába tartozik, mert nem csak közösségi kapocs. A FRÖCCS kapocs magunkhoz, istenhez és ezen keresztül emberekhez…

Amikor fiatal voltam és bohó, - a múlt század ’89 –e előtt - éppen nem volt, avagy nem éppen volt piacgazdaság szép honunkban. (Nem mintha érdekes lenne, de azt gondolom, talán most sem az van legalább is a szó klasszikus értelmében!) Tervgazdaság volt. Általában 5, néha 3 éves tervekkel, melyben központi-bizottságilag megtervezték, hogy miből gazdálkodjunk, kigazdálkodták, hogy mit tervezzünk - a mindenkori illetékesek - a kérdéses időszakban… Nem volt a polcokon ekkora borkínálat, akár tételszámot akár minőség figyelünk. Voltak VIN-ek, voltak ÁG- kés TSz-k. Voltak borászati nagyüzemek. Illetve csak azok voltak. Évjáratonként, párszáz féle bor jelenhetett meg a jelenlegi párezer helyett. Persze akkoriban az évjáratnak, fajtának kevesebb jelentőség adatott, mivel elsődlegesen nagy tételszámú típusborokat készítettek. Extenzív, mennyiségorientált termelés volt a jellemző, KGST „piac” és „erősített csemege”… De akkor is volt egy úgynevezett termékkosár, - bár annyira ezt akkoriban nem vizsgálgatták. A kenyér 3,60 a tej 5, a vaj 6,- a tejföl 12,-Ft volt éveken keresztül - legalábbis a tervgazdasági érában szocializálódott ifjú énem emlékei alapján. És akkor is lehetett bort venni. Lehetett például Debrői Hárslevelűt venni – egészen hasonló volt a címkéje a mostanihoz (félédes barnás levélke…), de persze általában nem volt debrői és nem volt hárslevelű származású. Piacos egyszerű típusbor volt 36-40 Ft között palackárral. Cirka10* annyiba került, mint 1kg kenyér. Manapság ennek a bornak korutódjait 4-500 forintért tehetjük magunkévá némely boltban, viszont a kenyér az sehol nem 40-50 Ft. Az archív termékkosár béli, alapvető élelmiszerre vetített pozíciós arány 10-ről 2-re csusszant, de úgy, hogy a borral versengő, iható, vagy annak tűnő fogyasztási cikkek, mint a sör, a tej, az üdítő nem vesztettek, - legalábbis annyit nem vesztettek pozíciójukból!!! Vajon hogy bukhatott ekkorát pár év és egy rendszerváltás alatt ez az Istenadta ősi szakma szép honunkban? (Rengeteg jó ötletem van, csak liba legyen elég… …és Neked?)

Megszületett... a fejemben már réges-régen! Először csak a név: nap-hold-csillag, napholdcsillag, úgy éreztem hogy ez igazán én vagyok és az enyém az egész világegyetem... aztán rájöttem, hogy nagyon keveset tudok a világról, pláne a világegyetemről, de a “napholdcsillag” csak ért, érlelődött és szép lassan palack formát öltött (gyönyörű borral kecses testében)!

Folyton ezen járt a fejem... hogy vajon hány hónapot tölt majd hordóban, melyik évjáratban rukkol elő, milyen szőlőfajták házasítása lesz, mint amikor kislány koromban arról álmodtam, hogy egyszer anya leszek és kisbabám lesz. Izgatottan vártam a napot!

2010. november 18-án a nap (alis Chardonnay), a hold (alis Pinot Gris) és a csillag (alis Ezerjó) házasságot kötöttek Móron, a Hársfa utca 10.  szám alatt (a Maurus Pincében) egy gyönyörű 500l-es tölgyfa hordóban és így már itt, együtt folytatták tovább gyönyörű, kalandos életüket!

A napholdcsillag házasítását komoly kísérletezés előzte meg – fontos a jól megválasztott arány - ezért házasítottam kicsiben, kóstolgattam, próbáltam elképzelni hogy milyen lesz majd. Szomszédom, Ákos (ifj. Kamocsay Ákos, borász) szabad kezet adott, majd egymástól függetlenül ugyan azt a mintát választottuk ki. A bort összefejtettük és a hordóra, csak annyit írtam: napholdcsillag 2010, P.S. I love You. A szavaknak ereje van, a leírt szónak különösen és ezt a bor megérzi.

Spontán almasav bomlás indult be, aminek köszönhetően kellemes vajas, mogyorós, telt ízeket kapott a bor. Végig finom seprőn tartottuk. Hetente kóstolgatva azt tapasztaltuk, hogy hol a chardonnay, hol az ezerjó, hol a szürkebarát fajtajegyei domborodtak ki a borból… néha elkeseredtem, mert teljesen laposnak éreztem, máskor pedig gyönyörű, komplex formáját hozta. Hogy milyen is lesz?, remélem harmonikus, mosolygós, szeretni való – de ezt mindenki majd maga döntse el.

A héten átfejtjük (de még nem szűrjük) és egy 5hl-es rozsdamentes acéltartályban érlelődik majd tovább, várva hogy mikor kerül palackba. Azt már én is várom! Izgalmas feladat ez és titkon örülök is, hogy nem egy jó évjáratból lesz az első borom – melyhez nagyon sok segítséget kaptam! Hamarosan már a Csetvei Pincében kóstolhatjátok…

Csetvei Pincészet napholdcsillag, Mór, 2010, hamarosan!

Csetvei Krisztina

Mi ma hazánkban a legnagyobb gondja a kézműves borászatoknak? Mert abban sokan egyetértünk, hogy számos gond van.

Ne ijedjetek meg, a kérdés beugratós volt. Annyian beszélnek és főleg írnak a bajokról, hogy nem kívánok beállni a sorba (bár a problémák ettől még léteznek, csak azt gondolom hogy egy újabb siránkozós cikk a kupacon már nem oszt vagy szoroz)

Inkább arról írnék, ami manapság úton-útszélen előpattanó kérdés: Mi is az a kézműves borászat?

Mondjuk úgy a borkóstolóink mindegyikén előkerül, ami tök jó. Azt már jobban unom, amikor valaki vagy valakik elkezdenek okoskodni, hogy íme az alkalom, fogalmazzuk meg mi is az „kézműves borászat”. Ilyenkor elkezdődik a jelszavak lövöldözése: hagyományos, kézi munka, bogyószelekció, bio...  Mindenki automatára kapcsolja magát és arra figyel melyik jól ismert kifejezést nem pukkantotta még el senki, én pedig majd’ lefordulok a székről unalmamban.

Múlt hétvégén egy laza móri látogatás során ír barátainkkal kezdtünk el beszélgetni a magyar borról és a kis kontra nagy borászatokról. Mondanom sem kell néhány pohár után előkerült az imént boncolgatott kérdés. (Tudniillik a srácok az elmúlt hetekben intenzív kiképzést kaptak a magyar borokról, és életükben először, láttak szőlőtőkéket is). Nem tudom, hogy az angol és magyar nyelvek szimbiózisa miatt, vagy a nap állása segített, de mindenesetre sikerült kibogozni, majd megszülni az általam ismert eddigi legjobb definíciót. „Kézművesnek minősül az a borászat, ahol a honlapon (ma már kötelező, hogy legyen!) szereplő telefonszám közvetlenül a borásznál vagy legalábbis a család valamely tagjánál csörög. Továbbá a borászatnak küldött elektronikus üzenetre csak néhány órán belül válaszolnak, mert előbb be kell fejezni a metszést.” Ír barátaink, akik rövid ismeretségünk alatt már több magyar borvidéket is bejártak - a hétvégén tovább folytatták jó szokásukat, ezúttal az Egri Borvidékkel ismerkedvén -, egyből megértették miről beszélünk és folyhatott tovább a társalgás. De ekkor már a kedvenc témámról, a borok és zenék harmóniájáról. Erről viszont majd legközelebb. Addig is ízelítőül egy nagy igazság az Amorf Ördögöktől: „A két remix király, Bartók és Kodály.” Ők tuti kézművesek voltak!

Pécsi-Szabó Dénes

“Szeretem az állandó déli szellőt, szeretem a napsütést, szeretem a jó társaságot, szeretek a

tőkék közt lógni nyaranta, szeretem a zenét és hogy örömet okozhatok ezzel neked...”

Ezt a rosé mondta nekem palackozás előtt még decemberben. (Igen, mi csak közvetlenül karácsony előtt palackozzuk a rosét, de bocs, eltértem a tárgytól…) Az az igazság, hogy teljesen egyetértek a rosénk fenti gondolataival.

A borokat mindig megszemélyesítem. Egyrészt, mert így könnyebb elképzelni őket, másrészt mert jó játék. És egyre többen játszanak velem. Nem csak azért, mert a megszemélyesített borok száma növekszik, hanem azért is, mert mások is ráéreztek a játék ízére. A lényeg: ne vegyük túlságosan komolyan magunkat. A bort viszont bizonyos mértékig illik komolyan venni. Főleg két palack elfogyasztása után! (Mondanom sem kell, hogy a szerző ilyet maga még nem tapasztalt :) Szóval a bor néha komoly. Néha meg nem az. Nagy igazság ez, írjátok fel valahova, de ne egy cetlire, mert azt csak elveszítitek!

Szeretem a bort. Ezzel a kijelentéssel, azt hiszem, senkinek nem okozok meglepetést. És szeretem ezt a rosét is. Ezért nem szedem részeire pusztán objektív szempontok alapján, nem elemezgetem, nem iszom melegen, vagy például vizespohárból sem. Miért? Azért, mert szeretem.  És nem csak megszemélyesíteni. De erről a roséról mégis hadd mondjak egy kicsit többet:

Az biztos hogy csajról van szó. Direkt ezt a szót használtam. Azért mert túl szemtelen ahhoz, hogy hölgy legyen. Pedig nagyon nőies. És elegáns. Máris kicsit ellentmondásba kerültem magammal. De ezt most úgy írom, ahogy eszembe jut. És mindkét jelző igaz rá. Tehát egy szép (és elegáns) „csaj” ez a rosé. És most még fent is hordja az orrát, mert nagy dícséretben részesült. Brüsszelbe megy borbemutatóra, mert hát kiválasztották. Én meg elkísérem. De szigorúan csak „kísérem” és fordítok neki (nem mindenki tud roséul). És mit mond majd? Nos, azt hiszem, én már tudom. Azt is tudom, hogy akkor jön majd át az üzenete, amikor a borkóstolók egyre hangosodó morajától már én sem hallom, hogy mit mond „Ő”.

Pécsi-Szabó Dénes

Csetvei Krisztina vagyok és 1983. január 8-án láttam napvilágot egy Szabadkához közeli kisvárosban (Bácstopolyán). Gyermekkoromat már Budapesten töltöttem, majd tízenévesen családommal (Anya-Apa-Tesó és Néró, a kutya családtag) Szentendrére költöztünk – aztán jött a gimi, egyetem (BME-GTK), gyakornoki munka, munka-munka, magybetűs ÉLET és ismét Budapesten találtam magam.

Nálunk nem volt kérdés, hogy a Műszaki Egyetemen tanulok tovább, az is biztos volt, hogy inkább a gazdasági tárgyak, marketing és menedzsment, ami érdekelnek... (nem igazán a hálózatok és rendszerek vagy vegyipari műveletek című kiváló tantárgyak). Negyedévesen projekt feladatot kaptunk (mely már a diplomamunkára való felkészülésünket segítette) – ekkor riadt nagy szemekkel állhattam otthon, mert Édesanyám egyik legjobb barátnője segített másnap utat mutatni.. Szeretem a borokat? – kérdezték félve. A válasz egyértelmű volt számomra. Szeretem a jó bort, az embereket, szeretek tanulni és így jelentkeztem marketing gyakornoknak az akkor nemrégen induló és épülő-szépülő Béres Szőlőbirtok és Pincészethez. Orbán Gergely értékesítési vezető (jelenleg Borbán Pincészet) kezei alá kerültem és csak figyeltem, tanultam, igyekeztem.. aztán karácsonyi ajándékként egy WSET alapfokú tanfolyamot kaptam a Béres családtól a Mészáros Gabriella és Rohály Gábor vezette Borkollégiumba. (Ekkor 2006-ot írtunk.) Én voltam a legboldogabb, legbüszkébb és leg-leg-leg! Sikeresen elvégeztem a tanfolyamot, majd elkezdtem otthon bort kóstolni, szép címkéket gyűjteni (utólag ezeken a címkéken nagyokat mosolygok…), az étel-bor párosításokra oda figyelni.

Az élet kiszámíthatatlan és három év kitérő következett. Egy nagyvállalat marketing osztályára kerültem, egy hatalmas, idegen világba, ahol helyt akartam állni és úgy érzem sikerült is. Rengeteget tanultam, sok jó barátot szereztem, elvégeztem a BME MBA posztgraduális képzését. Szabadidőmben pedig borkóstolókra jártam..

2009. tavaszán Édesapám barátja (Bóni László, DiBonis Borászat) jelentkezett nálunk telefonon, hogy ha van kedvünk látogassuk meg a HunDeszt díjátadó ünnepségen, ugyanis nagyon jók a pálinkái (gyümölcs párlatai) és örülne ha megmutathatná nekünk, mert mi értékelni fogjuk… Ott voltunk, kóstoltunk, én arra gondoltam, hogy ez művészet és én is részese szeretnék lenni ennek a csodának! Pár hét múlva már a szabadkai birtokon ismerkedtem a borokkal és párlatokkal.. azt éreztem megint, mint amikor a Béres borok között voltam, hogy ez az amit igazán szeretnék csinálni. Egy borkóstolót követő hosszú beszélgetés alkalmával kaptam egy fénymásolt papírt.. amit csaknem minden este lefekvés előtt elolvastam.

            "Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan

            elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is

            kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok,

            hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai,

            vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról..." (Márai Sándor)

..és az álmok valóra válnak! - Idén elvégeztem a WSET felsőfokú tanfolyamát, Londonban a világ egyik legnagyobb borversenyén az International Wine Challenge-n kóstolhattam és bírálhattam, mint segédbíráló (associate), -sajnos csak egy nagyon rövid ideig- a Rádió Café Borjour bormagazinját vezethettem Nagy Sebestyén társaságában… és nem utolsó sorban pince tulajdonos lettem és májusban elkezdtük Családommal a Csetvei Pince  “felépítését” a gyönyörű móri borvidéken! Most pedig az első saját szüretemre készülök és nagyon sok szép bort szeretnénk készíteni Nektek, kedves Olvasók!

Csetvei Pincészet, Mór

Csetvei Krisztina

Már ötödik alkalommal indultam neki a nagy megmérettetésnek, mégis ugyanolyan izgalommal vártam, mint az elsőt. Megmérettetés ez, nem csak a boroknak, hanem nekem is, hiszen itt bizony mindenki vizsgázik.

Az International Wine Challenge London egy hatalmas „gépezet”, rengeteg szervezővel, rengeteg borbírával, és még annál is több borral. Kapott már kritikát arra vonatkozóan, hogy ilyen méretek, ilyen mennyiség mellett nem lehet igazán jól, objektíven kóstolni, de azt kell mondjam, nagyon jól működik az értékelés, minden bor kellő figyelmet kap a többszöri bírálat alatt.

A borok nevezése már januárban elindul. Fajtánként 79 font és négy palack minta az ára, hogy részese lehessen valaki az IWC-nek. Ez idén 12.000 különböző fajtát jelentett, ami gyors fejszámolással közel 300M Ft szervezési keretösszeget jelent az ötletgazdáknak, valamint közel 50.000 palack bor logisztikai feladatát. A borokat rendszerezik ország, szín, fajta, évjárat szerint, minden bor sorszámot kap és egy új hátcímkét, melyen a legfontosabb információk szerepelnek a beazonosításhoz. Minden palackot állványokra és hosszú „borutcákba” rendezve állítanak versenyre készen.

A verseny két héten keresztül zajlik, melyet kb 100 bíráló kóstol egy időben. Az első héten a borok előválogatása zajlik, melyen az összes bor lekóstolásra kerül és a bíráló egyetlen dolgot kell, hogy figyeljen és értékeljen: továbbjut a bor a második hétre vagy kiesik a versenyből. Bár a világ egyik elsőszámú borpiaca Nagy-Britannia, emiatt igen magas a minőségi elvárás, a feltett lécet a borok 30%-a nem ugorja át és kiesik.

A második hétre jutó több, mint 8000 bort már részletesebb értékelés alá veti a zsűri. A borokat természetesen „vakon” kóstoljuk, minden palackot kis zsákokba csomagolnak, teljesen leszedik a kapszulát, csavarzárat, hogy semmilyen jel ne árulkodjon a bor „kilétéről”. A palack nyakára egy számot lógatnak, mellyel azonosítani lehet. Maga a kóstolás rendszere is érdekes, mert sorozatokat kóstolunk, melyet mindig egy adott ország és annak egy bizonyos fajtája alkotja. A borsor mellé jön egy adatlap, amin lehet látni, hogy milyen ország melyik borvidékének melyik fajtájú és melyik évjáratú borait kóstoljuk. Igazából ez a dolog egy kritikus pont szerintem, mert bár az értékelés szempontjából fontos lehet, hogy milyen borokat kóstolunk, pont ez a tudat esetleg negatív vagy pozitív érzést társíthat fejben.

Befolyásolja ez a bírákat?

Hamarosan kiderül…

ifk Kamocsay Ákos