Ha jól emlékszem, említettem már, hogy nyáron alapvetően rizlinges vagyok, meg blanc-os, illetve pinot gris-s. A közelmúltban pont ez utóbbiból (idehaza született: szürke barát) akadt a kezembe egy palackkal. Ennek is örültem, aztán ahogy belefeledkeztem a végtelennek korántsem nevezhető kóstolásba, lassan, de biztosan jutottam el az ellazítós eufória állapotába.
Ismerjétek meg, nem fogjátok megbánni: Santa Margherita Pinot Grigio. Az évjárat 2010, a terroir pedig Trentino, Alto Adige, ami egy észak-olaszországi tartományt takar, de gyakorlatilag dél Tirol. Egy reduktív eljárással készített borról van szó, amit viszonylag erőteljes szalma szín jellemez. Meg gyopáros, hegyi illat és olyan harsány gyümölcsösség, hogy már-már kedvem támadt volna beleharapni a pohárba – de persze nem tettem. Baromi nagy udvariatlanság lett volna a házi gazdával szemben, merthogy nem otthon ittam. Szóval elképesztően élvezetes ivású ez a kis olasz, és bár az alkohol elvileg elvonja a szervezettől a vizet – és gyakorlatilag is –, nekem tökéletes szomjoltó volt! Ezt a nem túl húzós savaknak és némileg a finoman citrusos utóíznek tudom be, amit nagyon jól kordában tart a kevés maradék cukor, ami egyébként szintén jellemzi a Szent Margarétát taljánéktól. Az egyetlen hiba, amibe bele tudok kötni – nem akarok, a tények makacs dolgok –, hogy az ára miatt aligha lesz mindennapos, vagy mondjuk beszélgetős, esti bor az asztalon. Hozzáteszem: azt a nagyjából 3000 Ft-ot, amennyiért jobb helyeken hozzá lehet jutni, minden egyes cseppje megéri. Vagyis a bor jó, az ár is ehhez mért, a gond inkább a mi pénztárcánk környékén lehet...

Randibornak viszont, ha villantani akarunk, de inkább lazán, mint felvágósan, nagyon jó választásnak tartom. Csak annyira behízelgő, hogy a csajok egyből levegyék, ha ilyen játékosan és magabiztosan mozgunk bor témában, akkor valószínűleg a hálószobában sem kell majd csalatkozniuk. Ja, igen: nem kell hinni nekem, próbáljátok ki ti is!

Ördögh Bálint

Santa Margherita Pinot Grigio, Trentino – Alto Adige, 2010, 2980 Ft (Bortársaság)

A Sauvignon blanc-t úgy 5-6 évvel ezelőtt zártam kitörölhetetlenül a szívembe. Angliában voltam és ott élő ismerősömmel az egyik este elmentünk vacsorázni egy Londontól úgy 80-90 km-re fekvő faluba, méghozzá a „The Plough”, azaz Eke nevezetű étterembe. Kívülről vízi malom, belül viszont minimalista, modern dizájn és csúcsgasztronómia közeli állapotok. Nagyon tetszett! Olyan jó lenne itthon is egyre több ilyen helyet látni. Szóval itt a ház fehérbora történetesen Sauvignon blanc volt, méghozzá Új-Zélandról. Az megvan, amikor a ház borát kancsóban hozzák, az ember tölt magának, belekortyol, majd hosszasan keresi a szavakat, mert a meglepetés letaglózta? Na, hát itt ez volt. Amikor pár napja egy vendégségben a beszélgetés és a sajtok mellé – volt köztük juh és kecske is bőven – előkerült egy Etyeki Kúria Sauvignon blanc, reménykedtem, hátha újra átélem azt az érzést, mint annak idején Angliában. És majdnem! Harsány illatokkal – nekem leginkább bodzás, egreses, frissen vágott füves jegyek – markáns savakkal, valami elképesztően elegáns lecsengéssel találtam szemközt magam. Ráadásul kellően testes, ami, mint később megtudtam, az 50 %-os hordós erjesztésnek köszönhető leginkább. Ez a bor beszél. Nem egy nyelven, legalább hármon. És mindegyiken elég választékosan. Akár egy diplomata, akinek a megjelenése, a viselkedése és a modora is hibátlan. Úri bor, na. Illetve dehogy az, inkább amolyan világpolgár. Olyasvalaki, akit ha a régi reklám nyomán már nem szomjasan leszoviszörpöznénk, akkor is csak kacsintana egyet és azt mondaná: inkább gondold újra, és ha az segít, igyál még nyugodtan, én itt leszek. Mindezt egy olyan 2010-es évjáratból mondja, amiről lassan már a laikusok is tudják, hogy mindennek nevezhető, csak fáklyás menetnek nem. Szóval rendben van ez. Szívem szerint beajánlanám abba az Oxford környéki, falubeli Ekébe, hogy erre cseréljék le az új-zélandit, mert ez a funky, a másik már lejárt lemez. Arról nem is beszélve, hogy még az ára is rendben van.

Ördögh Bálint

Etyeki Kúria Sauvignon blanc, Etyek, 2010, 2400 Ft (Bortársaság)

Az egyszerű borkedvelő a kóstoló előtt valamit azért megérzett. Valamit, de hogy valójában mi lesz, azt nem is sejtette. Elvégre bortanfolyamot végzett, kóstolt sokszor, sokfélét. Messze nem eleget persze, de azért olyan nagy csodát már valószínűleg nem fog látni. Ezt gondolta. Tévedett.

Történt ugyanis, hogy az egyszerű borkedvelő állt, kétes magabiztossággal keveredő önelégültséggel, a borkóstolók kezdetét váró, szokásos kis terpeszében, laza pohártartással.  És akkor egyszerre csak ott találta magát, szemtől szemben Vida Péterrel.  Vida Péterrel személyesen, akinek persze már hallotta hírét, és többször itta - nagy megelégedettséggel - borait. Csak éppen nem hallotta még beszélni róluk... És hát, ez az, ami nem mindegy! Nagyon nem…

Szóval az egyszerű borkedvelő áll, forgatja a bemelegítő rosét, és hallgatja Vida Pétert. Aki mesélni kezd...

Vida Péter lokálpatrióta. Ami azért is érdekes, mert a kozmopolita idiotizmus korában az ilyesmi manapság nem éppen divat. De Vida Pétert ez egyáltalán nem zavarja, sőt! Ő ugyanis érezhetően él-hal szülővárosáért, és ennek hangot is ad. „2500 év óta Szekszárdon mindenki a bor körül forgolódik” –  állítja büszkén, és az egyszerű borkedvelő érzi, hogy akkor az úgy is van.

Vida Péter spirituális tanító. Zen történetet mesél, a bor számára sokkal több, mint egy szimpla ital:  Tisztelni kell. Egy kódolt üzenet. Maga AZ ÉLET. Így, csupa nagybetűvel. LA VIDA.

Vida Péter szentimentális. Meghatározó élményéről mesél, amikor csúcsborát először megmutatva egy neves szakértőnek, az kóstolása után szólni sem tud az élménytől, és meghatódottságában egyszerűen könnyes lesz a szeme. Mármint a szakértőnek, a történetben. És lehet, hogy egy kicsit Vida Péternek is, ott a pincében, a történet mesélése közben. De ezt az egyszerű borkedvelő csak erősen gyanítja, végtére is elég sötét van...

Vida Péter kiváló borász. Öreg Tőkék Kadarkája, ami nem egy hatalmasság, hanem inkább végtelen finomság ... Estve cuvée, amivel a fiatalokat lehet rávezetni az útra ... Merlot, a szeretet bora (és a csajozásé, tenné hozzá némileg más megvilágításba helyezve a megállapítást saját tapasztalati élményeiből fakadóan az egyszerű borkedvelő)... Franc, a Szekszárdon új, méltó hazára találó... És a La Vida nagyléptékű, elegáns csúcstétele. Bizonyíték mind, és nem ígéret. Akkor, ott!

Vida Péter varázsló. Mert mi más is lehetne az, aki boraival és személyes varázsával zárójelbe tud tenni egy csodát. Történetesen a Budavári Labirintust. Mert hogy ugyanis éppen ez - az egyébként  nem mindennapi – ’pince’ volt az ominózus kóstoló helyszíne...

Így történt hát, hogy az egyszerű borkedvelő állt, a borkóstolók végén szokásos, már meglehetősen  labilis kis terpeszében, és elhatározta: a Budavári Labirintusba muszáj lesz még egyszer eljönnie. Hogy igazából is végignézhesse...

Mert mondják, a Budavári Labirintus csodálatos. Csak hát Vida Péter meg varázslatos…

Mikola Tamás

Alapvetően rizlinges vagyok, meg blanc-os, illetve pinot gris-s. Nyáron mindhárman szívesen látott és fogyasztott vendégek nálam. A traminivel eddig, ha nem is hadilábon álltam, de volt köztünk minimum három lépés távolság – vagy ütőtávnyi, ha úgy tetszik. A korábbi élményeim alapján csajosnak gondoltam, túl sok volt nekem a buké, túl kerekded benne minden, olyan nagyon-nagyon szabályos. Azt meg valahogy sosem csíptem. Aztán egy hete beütött a ménkű. Egy főzőiskolában voltam, nagyon jó társaságban, és fehér borok voltak terítéken. Ismerkedtünk: a borok velünk, mi velük. Már túl voltunk a szőlőfajták listázásán, az egyes karakterek leírásán, oldódott a társaság, beindult a kellemes zsizsegés, és amikor sor feléhez értünk, jött a tramini. Pannonhalmáról, 2010-ből. És akkor hirtelen új értelmet nyert számomra ez a fajta. Olyan volt, mint a legfinomabb nők, akik azonnal elveszik az ember eszét. Aki miatt képesek vagyunk akár mindent hátrahagyni, csak hogy a miénk lehessen. Aki az első pillanattól fogva buja – de nem közönséges –, bestiális és úgy szexi, ahogy van. Ebben a borban történetesen a rózsaszínbe hajló színével, virágos, rózsás illatával és finoman savas, körtés ízével, ami a csekély maradék cukornak köszönhetően elnyújtott élvezetben részesítette az ízlelőbimbókat. Ők meg baromira hálásak voltak ezért. Nem csoda, a két test (a boré és a nyelvet borító, gusztáló párnácskáié) úgy fonódott össze, mintha csakis erre lett volna teremtve mindkettő. Szóval idén nyáron új kedvencem lett, akit ráadásul, ha éppen nem kettesben akarnám tölteni vele az estét, az ázsiai konyha remekei és a fúziós ételek mellé is felvonultathatok a kísérőmként.

Ördögh Bálint

Apátsági Pincészet Tramini, Pannonhalma, 2010, 2190 Ft (Bortársaság)

Blind date, azaz vakrandi. Amikor két embert úgy próbálnak meg összehozni az ismerősök, hogy a randi előtt még csak véletlenül sem ismerik egymást. Bungee jumping kötél nélkül kb. De azért néha bejön és akkor tűzijáték, csoki, zizi, madártej, the crowd goes wild.

A vakkóstoló is valami ilyesmi. Csupa izgalom már az első pillanattól fogva. Nem ismerjük a bort, címke, üveg letakar, pohárba töltés után indulhat is az ismerkedés. Vakkóstolni szerintem baromi jó! Konstans az izgalom és mivel az ember csak a végén tudja meg, helyesen tippelt-e – termelőt, fajtát, és egyáltalán: mennyire ízlik –, addig folyamatosan mehet a borok simfelése. „Lehet, hogy régen finom volt”, „Kicsit lapos, ebből nem kérek szódával sem!”, „Nincs élmény a végén”, „Nem tragikus...", stb.

Ami azt illeti, kevés ennél jobb játék létezik szerintem. Mindenki halálosan komolyan veszi. Merthogy mégiscsak súlyos érzelmi dilemmákról van szó! A borissza ki akarja deríteni, ki az, aki éppen szédíti őt, és képes instant meggyűlölni a pohár tartalmát, ha úgy érzi, az céda módjára becsapja. Beleszeretés van, felismerés, rádöbbenés, visszahőkölés, ciccegés és utálkozás – pont, mint normál esetben nő és férfi között. Játék ez, ahol a tét az érzékek maximális bizsergetése.

Amikor legutóbb ilyen vakkóstolón voltam – rosé sor a nyári nagy melegben, ami ígéreten hangzott –, mindez be is jött. Íme a két véglet: az oltári nagy csalódás – szakítás az első randi első 10 percében – a Francois President Rosé Brut személyében. Jellegtelensége okán a teszt alatt a társaság egyöntetűen lehabzóborozta, majd amikor név is került a nedű mellett, újfent egyöntetű kifakadás lett a vége. Kár érte.

A jól sikerült, szexi randit pedig számomra a balatonboglári Tisli rosé képviselte a 2010-es évjárattal: kellemes gyümölcsös ízek, utózönge nélkül, semmi savtúllógás, és ha egy fokkal határozottabb lenne, belekötni sem lenne miért. Mostoha évjárat jó kompromisszumos bora ez, na! A következő vakkóstolóra vinném is magammal. Csak hogy magasabbra tegyem a lécet a többi jelölt számára.

Ördögh Bálint

Törley Francois President Rosé Brut, 3406 Ft (Veritas)

Tisli Rosé, Balatonboglár, 2010, 975 Ft (Veritas)

Május közepén kirepültünk 6 napra Londonba, hogy meglátogassuk az évente egyszer megrendezésre kerülő Wine Fair-t, ami az egyik legnagyobb nemzetközi borfórum. Csak azért nem mondom, hogy fesztivál, mert előzetes szakmai regisztrációval biztos a bejutás, vagyis a 'nép' ki van zárva. Ennek jótékony hatása, hogy ellentétben a VinItaly-val (ami egy hasonló, de nyitott rendezvény Olaszországban), nincs lökdösődés, és a pultokon nem csak az un. 'supermarket line', vagyis alapborok kóstólhatók, hanem a teljes sor, - beleértve a 'zászlós' borokat is.

Érkezésünkkor, ezen a nagyszerű, errefelé ritka napos május 16-i hétfő délelőtt mégsem erre vettük az irányt, vagyis nem a London külvárosában lévő, metróval és vonattal jól elérhető Excel kiállító központba, mely többek között a Wine fair-nek is helyet adott, hanem tudatos huncutsággal egy kanyarral bevetettük magunkat a Borough Market forgatagába (metróval a London Bridge station). Ugyanis itt bújt meg az először megrendezésre kerülő, 'the crazy french woman' (Isabelle Legeron MW) által életre hívott Natural Wine Fair. Vele, mármint Isabellel már kishazánkban is találkozhattunk. Megnyerő közvetlensége azon MV-k sorát erősíti, akikre szívesen emlékszünk.

Ő fogadott bennünket a bejáratban, széles mosollyal, kérdésekkel... megismert. (ilyenkor az ember elfelejti azt a piti bosszúságot, hogy egy magyar MV jelölt esetenként elfelejt visszaköszönni)

A hely, a rendezvény kevésbé ismertségére jellemző, hogy itt egy magyarral sem találkoztunk, ill. 1-el igen, de ő kint él...

Ide nem kellett jól vasalt öltöny, nyakkendő, a szám szerint 114 borász a piaci kofák kopott asztalainál lezser, túrázos jellegű öltözetben kínálta portékáját. Na de milyet!!!

Tibor barátommal azt már többek között korábban Cerea-ban (Italy) szerzett, tapasztalatunkból tudtuk, hogy ha biodinamikus borokat tudunk kóstolni, akkor annak érdemes prioritást adni,... de mennyire!!! Most végleges megerősítést kaptunk.

A helyszín gyors felmérése után belevágtunk az élvezetekbe, és languedoc-i (Dél-Franciao.) borokkal kezdtünk. Fehérekkel, ahogy illik, s már az első 3-4 asztalnál majdnem letérdeltünk! Nem volt ez később másképp a vörösöknél sem...

...és ez nem csak rám volt igaz, aki amúgy sem egy minden bort dicsérő típus 'hírében áll', hanem Tibire is, aki Borakadémiás tanári háttere, kérlelhetetlen minőség elvárása és szigora miatt ritkán részesíti maradéktalan elismerésben a borokat.

Az ő társasága számomra mindig kettős. Egyrészt örülsz annak, hogy nem egy lelkes, de ismeretekkel szűken elengedett baráttal indulsz felfedező útra, ahol mindig te mondod a tutit, másrészt sosem könnyű akceptálnod egy magadénál szélesebb és mélyebb borismeretű társat (egész napokra), akitől szinte kitüntetés feléd a ritkán elhangzó dicsérő szó, vagy egy elismerő pillantás, hogy azért te sem vagy teljesen hülye a tételek elemzésében...

Szóval a borok,... olyan volt, mintha a Top 100-as listát kóstoltuk volna, pedig csak asztalról-asztalra, termelőtől-termelőre sétáltunk. És mitől volt elájulva ez a két 'kekec' hazánkfia?

A borok szerkezetétől, az egyensúlytól, az alkoholhangsúly nélküli érettségtől, a tobzódó és széles spektrumú aromáktól (illatban/ízben), a hosszú gyümölcsös utóíztől. Attól, hogy olyan ízintenzitásúak voltak, hogy szinte robbantak a szájban! Ezek a borok sok hazaival ellentétbe úgy voltak nagyok, hogy vastagságuk, teltségük ellenére sem voltak nehézkessek, könnyedén és jól esően tudnak lecsúszni a 3., vagy a 4. pohárral is! 

No bakelit, no égetett gumi, no 'döglött' gyümölcsök az ízben, no hozzáadott taninpor... 

De érdekes, estére, 110-120 tétel kóstolása után sem lettek feketék a fogaink!

By the way, alkohol... Dél-Franciaország poziciója Split és Dubrovnik közötti földrajzi magasságnak felel meg, hogy 'hazai' példával érzékeltessem azt, amikor a hazai  borászok a 'déli' fekvés okozta magas alkoholra panaszkodnak. Lehet, hogy ausztrál, Dél-Afrikai, kaliforniai tanulmány utak helyett a magyar borász társadalomnak érdemes lenne körülnézni pl. Languedoc-ban, vagy Roussillon-ban, hátha mást lehetne tanulni ezektől a francia borászoktól, mint az újvilágban... Arról nem beszélve, hogy az európai birtok méretek, birtok szerkezetek is sokkal közelebb állnak a hazaihoz.

A második napot is itt töltöttük, hova is mentünk volna?!!!

A teljes képhez hozzá tartozik, hogy találkoztunk közepes, és/vagy nyers tételekkel is, de a tisztasággal sosem volt baj!

A rendezvény szervezettségéről, praktikusságáról annyit, hogy az ingyen kézbeadott katalógusban az oldalszám megegyezett az asztalszámmal, az a borász számával is, és ebben a sorrendben voltak az asztalok is elhelyezve. Így nem kellett össze-vissza lapozgatni, de jó volt! Az is a kényelmet szolgálta, hogy minden asztalon méretes kiöntőt helyeztek el.

Kik voltak a kiállítók? Nézzük csak,... úgy 5 országból: franciák, olaszok, spanyolok, portugálok és egy ausztrál. A borászok kb. 70%-át a franciák adták itt Londonban, jól érzékeltetve, hogy a szemléletben, a biodinamikus termesztés területén ők járnak legmesszebb. Ezen belül Languedoc-Roussillon, Rhone, Provence, Alsace, Loire, Burgundy-Beaujolais, Jura-Savoie régiók voltak önálló kiállítok. Talán nem hagytam ki senkit sem. 

Igen, nem véletlenül maradt ki a hosszú felsorolásból Bordeaux,... nem volt! Beugrott a Római Birodalom tündöklésének utolsó évtizede.

A hangulat kifogástalan, családias, nyitott, érdeklődő, mosolygós, természetes, mentes minden manirtól, marketingtől, milliós költségű stand építéstől,... itt a termék adja el magát!

Néhány nagyon emlékezetes pince: Chateau du Jonc Blanc

                                                     Mas bruguiére 

                                                     Mas Foulaquire

                                                     Domaine Alain Chabanon 

                                                     Domaine Ferrer-Ribiére

                                                     Domaine Matassa

                                                     Domaines Le Roc des Anges

                                                     Domain Gramenon

Ide jövőre is kiugrunk, s bízom benne, hogy már néhány magyarral is megtudjuk osztani majd ezt a szinte hihetetlen élményt ott helyben, mert nincs jobb, mint közösen örömködni!

Wágner Attila